by Lexy

jött egy új arab gyerek az osztályunkba, aki nem tud magyarul. Erre az angol tancsi elkezdi tanítani magyarul. kezébe vette a ceruzát és azt kántálta: ce-ru-za, ce-ru-za. ezt csinálta minden egyes tárggyal ami a kezébe került, majd kikérdezte, hogy mi micsoda. mi meg szakadtunk.

by Lane

röviden: angol óra + duda szó a díszteremből = Angol tanár: Kinek csörög a telefonja?

 by Sage

Ahogy teletömött hátizsákomat kivittem a nappaliba, éreztem, hogy a szüleim készülnek valamire. A nappali túlsó végén, a félhomályban állva, folytott hangon vitatkoztak, arcukat eltorzította az aggodalom és édesanyám arcát még könnyek is csíkozták..
Felegyenesedtem a táska mellől ahogy elindultak felém. Mindketten összeráncoltál a homlokukat és nem akartak, vagy nem mertek a szemembe nézni.
-Mi a baj? - kérdeztem feléjük fordulva, de lelkem mélyén már tudtam a választ, s talán ezért is ismételtem meg kiabálva a kérdést. - MI A BAJ?! - édesanyám mély, a sírást visszafolytó remegő lélegzetet vett hogy szólni tudjon, de végül édesapám válaszolt.
-Be megyek a városba a nagymamádékért. - jelentette ki és kihúzta magát, mintha ezzel akarná megszilárdítani elhatározását.
-Nem. - jelentettem ki egy hitetlenkedő kis mosollyal és visszafordultam a táskámhoz hogy belepakoljak egy csomag lőszert.
-Sage, nem te fogod eldönteni, hogy... - kezdte apám, de egy hirtelen mozdulattal megfordultam és farkasszemet néztem vele. Már nem tudtam visszatartani a könnyeimet.
-Te is nagyon jól tudod, hogy nincsenek többé! - égette, szinte marta a torkomat a kijelentés, és agyamba akaratlanul is, beúszott egy kép a nagymamámról ahogy rám szegezve halott szemeit, húsra sóvárgó fogakkal indul el felém.. - Az, hogy bemenj a városba, kész öngyilkosság! És ha azt hiszed, hogy hagyni fogom...
-SAGE! - apám fájdalmasan felüvöltött és elkapta mindkét karom. Már az ő szemeiben is könnyek csillogtak. Testtartásából és lényéből eltűnt az a gazdagokra jellemző öntelt elégedettség. Már nem érdekelte, hogy bepiszkolja legjobb selyem nadrágját, ahogy az sem, mit szól a szomszéd ha sírni látja...bár ez utóbbi bizonyára azért lehetett, mert alig húsz perce, a kedves Mr.Broweer rothadó teste áttornázta magát a kerítésünkön és rátámadt apámra aki kénytelen volt szétloccsantani a fejét. - Ha csak egy halovány reménysugár is van arra, hogy élnek... - elakadt a szava. A szemeimbe nézett és így próbálta megértetni velem, hogy milyen fontos neki, az utolsó reménysugár. Nem tudtam mit tegyek. Biztos voltam benne, hogy már senki nem él azok közül, akik a városban éltek.
-És mi van akkor, ha ők is olyanok lettek? Ha ők is visszajöttek a halálból? -suttogtam. Tudtam, hogy ez fáj apámnak, de kegyetlenül folytattam. - Képes lennél rá? Képes lennél őket is fejbe lőni? És mi? Én, anya és April? Velünk mi lesz? Mi...? - elakadt lélegzetem ahogy a szüleim egymásra néztek. Ledöbbentett az, amit sejtettem. Anya szemébe néztem. - Te is menni akarsz? - anyám bólintott.
Nagy levegőt vettem és nyeldestem, hogy vissza tudjam tartani hányingeremet. Fejemet többször is megráztam, mintha arra számítanék, hogy így fel tudok ébredni. - Rendben. - mondtam végül. Biztos voltam benne, hogy nem beszélhetem le őket erről az öngyilkos akcióról. - Rendben. - ismételtem meg suttogva és hátatat fordítottam nekik. - Kipakolom a konyhát. - szóltam vissza rájuk se nézve.
A kamrában szerencsére legfőképp nem romlandó ételeket tartottunk. Chipset, befőttet, konzervet, szárított marhahúst, csokit, műzlit és efféléket. Mivel mindent fel akartunk pakolni amit csak tudunk, így az ételeknek előkerestem az egyik régi bőröndömet. Már a hűtőben kutattam nehezen romló ételek után, amikor April berontott.
-HALLOTTAD, HOGY MIT AKARNAK CSINÁLNI APÁÉK? - kérdezte üvöltve és arcáról potyogtak a könnyek. Visszafordultam a hűtőhöz.
-Igen. - feleltem nyugodtan.
-És akkor mégis miért nem csinálsz valamit? MEG FOGNAK HALNI! - húgom alig volt fiatalabb nálam, még is úgy éreztem évtizedek választanak el tőle.
-Azért April, mert ez az ő döntésük. Most pedig tedd hasznossá magad és szedj össze minden takarót és párnát amit csak találsz. Az én szobámban ne keresd, mert onnan már mindent kivittem. - April még toporzékolt egy darabig, majd zokogva visszasietett a szobájába. Mélyet sóhajtottam és nekiláttam műanyag tálakat és poharakat keresni. A legnagyobb konyhakéseket és bárdokat bedugtam az övembe.
-A konyha kész. - jelentettem ki és átadtam a megrakodt bőröndöt. Apa átvette és míg én az éjszakát fürkésztem betolakodók után, ő sietve bepakolta a bőröndöt a lakókocsiba. Mikor visszaért és kifújta magát, bólintott anyám felé, aki átadott neki egy kis csomagot majd mindketten felém fordultak.
-Ez a wokitoki nem valami nagy szám, de arra elég, hogy tudjuk tartani a kapcsolatot amíg a városban leszünk. - átadta a kis készüléket - Mindig tájékoztatunk, hogy mi van velünk, végig be lesz kapcsolva, viszont ti ne hívjatok minket...nem akarom, hogy meghallják azok a..valamik. - bólintottam - Ezen a térképen bejelöltem mindent ami hasznos lehet. Vannak itt benzinkutak, hotelek és sok ember lakta város, amiket jobb elkerülni a biztonság kedvéért..van itt még néhány élelmiszer bolt is ha nagyon kimerülne a tartalék és ami a legfontosabb: egy viszonylag biztonságos útvonal Atlanta felé. - kérdőn néztem rá. - A rádióban azt mondták, a túlélők oda menjenek mert van ott egy védett hely. Ha oda eljutunk... - megpróbált bizakodóan elmosolyodni, de nem viszonoztam a gesztust.
-Ha tényleg bíznál abban, hogy élve visszajöttök, nem adnád ide ezeket. - sziszegtem és kitéptem a kezéből a térképet. Nyelt egyet, de igyekezett nem tudomást venni az előbbi felszólalásomról.
-Minden olyan dolgot ami fegyverként használható bepakoltam. Ugye még emlékszel, hogy hogyan kell használni a ramingtont? - bólintottam. - Jól van. Az íjjadat is bepakoltam. A kardgyűjteményemből is raktam be néhányat és bár nincsenek kiélezve, ezeknek az .. akármiknek jó lesz. - mély levegőt vett - A Jaguárral megyünk. A többi kocsiból kiszedtem a benzint és beraktam a lakókocsi hátuljába, Vigyázz a húgodra Sage. - puszit nyomott a homlokomra majd kiment a házból, olyan gyorsan ahogy csak tudott.
-Ő is tisztában van vele, hogy a halálba mentek. Inkább meghal minthogy megküzdjön az ő és a mi életünkért. Gyáva. - a szavak forró gejzírként törtek fel torkomból. Anyám nem válaszolt, csak halkan felzokogott és kisietett az ajtón. Kedvem lett volna bevágni utánuk az ajtót, de nem kockáztathattam, hogy azok a valamik meghalljanak.
April ekkor lépett ki a szobájából, s döbbenten látta, hogy anyáék elmentek.
-Mi...? De... Sage... SAGE! CSINÁLJ VALAMIT! - futva indult el az ajtó felé, de egy gyors mozdulattal elkaptam a derekát. Hisztériája elnyomta ugyan a Jaguár halk berregését, de a felkapcsolódó lámpák fénye beszűrődött az ablakon, majd halványodott  és eltűnt. Hihetetlennek tartottam, hogy alig két perce még itt álltak a szüleim és most... soha többé nem fogom őket látni. De ebben a pillanatban nem játszhattam a gyengét. Meg kellett emberelnem magam. Szembe fordítottam magammal Aprilt és könnyáztatta arcába üvöltöttem.
-ELÉG! - továbbra is próbált kiszabadulni szorításomból, de hüppögésen kívül más hang nem tört fel a torkából. - Figyelj April, most nem hagyhatod el magad. Az a legfontosabb, hogy összeszedj mindent, érted? MINDENT! amire szükséged vagy szükségünk lehet. És most nem a tűsarkúidra és koktélruháidra gondolok! Hozzd a teniszes cipődet, a golfozós cipődet és azokat a ruhákat amiket az Antarktiszi túrára vettünk. Hozz még rövidujjúkat és néhány nyári cuccot. Én addig megnézem a gyógyszeres szekrényt. - April bólintott, de a tekintete homályos volt. Talán sokkot kapott? Sóhajtottam. Már épp mondani akartam valamit, amikor a wokitoki recsegni kezdett.
-Itt vagyunk a város határnál. - szünet - Elképesztő. Mindenhol...romok vannak és tűz.. Teli van az utca ilyen...ilyen valamikkel...de talán volt akinek sikerült elmenekülnie.. - hangos puffanás hallatszódott majd apám elkáromkodta magát. - Azt hiszem elütöttük az egyiket.. Beértünk a város szívébe és alig látok valamit az útból...itt már akkora a füst. - hosszú szünet következett. Ahogy fogtam a készüléket, ujjaim elfehéredtek. Nagy sokára a készülék túlsó végén apám újra megszólalt. - Itt vagyunk Ann nagyi házánál. A bérház teteje sértetlennek tűnik...- apám hangja bizonytalan volt - Kiszállunk.
-NE! - April felsikoltott és a  készülék után kapott, de gyorsabb voltam nála. Elrántottam és hagytam, hogy húgom zokogva a padlóra roskadjon.
-Mostmár nem beszélhetek, nehogy meghalljanak, de a wokitokit bekapcsolva hagyom. Ti se hívjatok. - apám suttogva beszélt.
Ezután hosszú percekig idegtépő zajokat hallgattunk: ajtó nyikorgást, törmelék ropogást, a szüleink reszelős légzését, majd ahogy megpróbálkoztak a lift gombjával és apám elkáromkodta magát amiért az nem működött és a lépcsőn kell menniük.
-George...hallod ezt? - anyám hangját hallottam. Valami nagyon megijesztette. Másodpercekre elhallgatott a légzésük és tudtam, hogy ők is hallgatoznak. Morgás, kaparászás és csörömpölés hangja vegyült a wokitoki zúgásával.
-Ez lentről jön. Gyere Lizzie, futás! - lélekszakadva rohanni kezdtek, én pedig belevájtam bal kezem összes körmét a tenyerembe. Csapódott az ajtó. - Ann? Ann?! Itt vagy? Én vagyok az, George és Li... - apám nagyot nyögött s ezzel egy időben anya sikoltozni kezdett. A morgás felerősödött. Valaki felüvöltött. A wokitoki leesett a földre. Eldördült a puska. Apám anya nevét kiáltozta. Nedves puffanás. Az ajtó kicsapódott. Morgások, üvöltések, kaparászás, csámcsogás, cuppanás...
Kikapcsoltam a wokitokit. April szemeiből folytak a könnyek, s tényleg féltem, hogy sokkot kapott. Mélyet sóhajtottam és igyekeztem minden érzelmet kizárni.
-Mint mondtam, szedd össze a ruháidat. Indulunk.

Oldal: story-k
Kritikák és sok minden más by Lane and Lexy - © 2008 - 2024 - kritikalexy.hupont.hu

A weblap a HuPont.hu weblapszerkesztő használatával született. Tessék, itt egy weblapszerkesztő.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat